Let’s do it Romania

A Rózsák Városa- így becézték valamikor a mi városunkat. Gondolom a főterének az elnevezése is azért lett „Rózsák tere”, hogy úgy a múlt szép-hagyományát mint a jövő szép-lehetőségét magába foglalja. Nevéhez híven, sok szép rózsatő ékesíti a város főterét. De mi  a helyzet a város külvárosi részével? Azzal a vonallal, ahol véget ér a „miénk” és kezdődik a „kié”? Ott milyen virágok ékeskednek?

Erről tudnának mesélni nektek a 6D, 7C és 8D-s diákok, akik részt vettek a „Let’s do it Romania” országos ökologizálási projektben. Zöldövezet takarításáról szól ez (és nem szemét gyűjtésről, ahogy egyesek látják). Ebben a tanévben másodszer került megszervezésre, és a mi iskolánk diákjai hűségesen kitartottak amellett, hogy fontos számunkra tenni is valamit annak érdekében, hogy tisztább legyen a környezetünk.

Hogy merre jártunk és mit láttunk? 

Let's do it - diaporama pps

A malomárok (egyesek számára csak a „turbina” név alatt ismert) partját próbáltuk visszaváltoztatni szemétdombból folyóparttá. És közben hosszú beszélgetéseket folytattunk arról, hogyan is juthattunk ide, mi vásárhelyiek, illetve arról is, hogy milyen megoldásokat tudnánk javasolni a város mindenkori vezetőségének. Mert ha a szemételhordásért felelős cégek nem csak ilyen országos kampány esetében lennének hajlandóak elvinni a már eldobott és újra összegyűjtött építkezési szemetet, ha lennének szeméttárolók a városszéli zsákutcákban és ha tényleges bírságokat mérnének ki a szemetelőkre, lehet változna egy kicsit a helyzet. Elhamarkodott vélemény ugyanis az, hogy csak a nagyon szegények szemetelnek a városszéleken. Az összegyűjtött hulladék annyira változatos volt, hogy nyilvánvalóvá tette, hogy a társadalom majdnem minden osztályának a szemete képviselve van. De az a vélemény is, hogy egy következetes jó stratégiával nem lehetne ezen változtatni, csak a városközösségünk kényelmét tükrözi.

Az én fiatal koromban kimentünk a cementlapokhoz vagy a hétfához vagy bármelyik erdőszélre, leterítettük a pokrócunkat, lepedőnket, és élvezhettük a természet ajándékait- friss levegő, tiszta zöld fű, olyan víz, amitől nem mocskosabb leszel ha úszni merészkedsz benne, hanem még érdemben tisztít is. A mai vízparton nehéz már sajnos olyan helyet lelni, ahol a fogyasztói kényszerünk nyomai ne „ékeskednének” tömegesen, lehetetlenné téve éppen azt, amiért kimennénk a folyó partjára- visszabújni egy rövidke időre természet ringató ölébe, megfeledkezve az általunk, emberek által gyártott megroggyanó mű-világ zakatoló rázásáról.

A Kaláka együttesnek, ha nem tévedek a „Pelikán” című albumában hallottam Domokos István versét megzenésítve, amit hosszan dúdoltam magamban munka közben, és még sokáig utána. Persze nem a Dunára, hanem a Marosra gondolva.

Domokos István: A Duna
Szutykos a Duna, lám, hehehe. Olajos, sáros a feneke.
Megtelt, mint a szemetes kosár, híd alatt hever a vén klosár.
Hébe-hóba átlöttyen a gáton. Kódorog a pincékben, utcákon.
Vagy hullámzik, mint szélben a haj. Úszkál benne sok gumicsizma hal.
Hiába minden, eső, nap, hó, nincs benne már csík, se kagyló.

Megjegyzem, hogy ez a vers még a műanyagpalack, mint univerzális folyadéktároló elterjedése előtt íródott...

Tícsörbácsi