Otthonom egy puhára bélelt, védett fészek, szinte a fa tetején. Méltóságos nagy bükkfa, a hetyke fenyök között. A tetőn áll, a forrás mellett, ahonnan jól belátni a szétszort települést. Alattunk kissé balra, a sietős patak mellett, nagyon sok éve fehérre meszelve, szerényen, várakozik egy boronafából készített kicsi „szénacsináló” házikó, parányi ablakokkal, nem nagyobbak egy sütőkemence ajtajánál.
Felmenőim egy-egy sikeres vadászat után, lakmározás közben mesélgették, hogy télen a házak lakatlanul álltak, ám tavasz derekán a zetelaki gazdák szekérre ültették családjukat, felhajtották jószágaikat és nyár végéig itt léteztek, gyüjtögettek gombát, áfonyát, málnát, szamocát, készítették a szénát, amit összel bevittek a faluba, legyen amivel az állatokat kitelelni otthon. Esténként tűz köré ültek, krumplit sütöttek, csendesen nótázgattak. Lámpafénynél elköltötték szerény vacsorájukat, majd aludni tértek a pici házikókba, vagy a frissen gyüjtött illatos szénába a tágas szénatartókba. Igen...ez igy nagyon békés és szép lehetett, dalolás, kaszasuhogás, néha fejszecsattogás, fütyörészés.., de én ebből szinte semmit nem tapasztalhattam, amit végtelenül sajnálok. Vércse család ifju sarjaként, el kell áruljam, hogy itt sok az idegen hang, főleg nyáron. A keskeny völgy időközben megtelt tarka házikókkal. Tavaly ültettek nagy oszlopokat villanydrótoknak, a láncfürészek szinte soha el nem hallgatnak, egyenként esnek áldozatul a sudár fenyőfák. Minden irányból hangos zene árad, nagy fekete dobozokból... A gazdák burrogó kis gépezeteket követnek, ami helyettük vágja a rendet. Minden nyaralóház elött, amik átvették a helyét a szémnacsinalóknak, ég egy tűz, körülötte egy-két ember ásítozik, társalogni nem tudnak, egymás szavát nem értik a hangkavalkádban. Sokáig fennt maradnak, égetik a villanyokat, másnap meg délben bujnak ki a házaikból.
Szerencsésnek mondhatom magam, a mi területünkön, a kicsi házikóhoz, messziről jön egy család, sok eleven kislánnyal, akik reggeltől estig mászkálnak, gyógynövényt gyüjtenek, mártogatják magukat a hideg patakban. Apjuk kis hátizsákot ad mindnek a hátára, és viszi öket barangolni naphosszat. Zenét sosem bömböltetnek, csak figyelnek és hallgatóznak. Rólam is tudnak, mert megérkezésükkor aggodalommal fürkészik van-e mozgás a fánk tetején. A feketeszemű barna lánynak van pásztorfurulyája, amit csendesen fuvogat alattunk, az alsó ágra kapaszkodva.
Boldogságomat a napokban árnyékolta egy kegyetlen esemény. A szomszéd család víjjogva elmenekült, kis szerelmemmel együtt, mikor egy gondozatlan külsejű favágó a nagy fájukat, pillanatok alatt leterítette láncfűrészével. Bánkodóm Vércse Vilmáért olyan szépen szitált mielőtt, sárkányrepüléssel rácsapott egy-egy izletes gyikra vagy bogárra, és persze, ha észre akarta vétetni magát velem. Ha kedvében akartam járni, dundi kis pockokat ejtettem el neki, olyan huncutul megköszönte őket, szénfekete szemeivel. Gyönyörű kis teremtés, háta és farka rozsdabarna, hasa sárga, apró fekete pöttyökkel, farkán fekete keresztszalag, párja nincs szépségben a vidékünkön. Vajon még rátalálok? Félek és aggodom, mi lesz, ha holnap a mi fánkra vet szemet az a fapusztító?!
Eltelt az a szép idő, mikor örömöt-bánatot nótába öntött az egyszerű ember, megbékélve magával és a környezetével, hálát adva azért a kicsiért ami neki jutott. Napnyugtakor nyugovóra tért, hogy másnap legyen ereje a teendőinek eleget tenni, emberségesen úgy, hogy az a Jó Istennek is tessék....
Jánosi Orsolya 11 éves, Marosvásárhely
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése