Országos Magyarság Történeti Verseny Csíkszeredában

            Elkezdődött a visszaszámlálás. „Már csak három nap...”-gondoltuk mi a Verseny előtt három nappal. A Verseny közeledtével, egyre nőtt bennünk az izgalom. „Nehéz lesz az írásbeli?”, „Mit fogunk enni?”, „Ugye nem fogok megakadni a szóbelin?”, „Kik lesznek a szobatársak?”...- Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben. Nem tudtam mire számítsak...

           Elérkezett az izgalmakban teli várakozás vége. Azt veszem észre, hogy a csomagokat pakoljuk be az autó csomagtartójába.

           -Jó utat! Vigyázzatok! Sok sikert! Hívjatok fel, ha megérkeztetek! Esténként írjatok SMS-t! - Mondták kórusban a szüleink félve. Az autó elindult. Izgatottan ültünk a kocsiban és vártuk, hogy valaki megszólaljon. Csend van. Senki nem akart beszélni.

          Megérkeztünk. Kiszálltunk az autóból, a csomagokat kivettük. Egy gyors telefonálás után megérkezett egy tanár bácsi aki elvitt minket a szállásunkhoz. Felmentem a szobámba, az első helyre ahova tudtam ledobtam a csomagot. Körülnéztem. „Négy ágy, egy asztal, egy ablak, öt fiók, két szekrény...”-számolgattam magamban. Éppen köszönni szerettem volna, de észrevettem, hogy csak én vagyok a szobában egyedül. Megörvendtem, mert én választhattam elsőnek ágyat. Lepihentem, és közben anyukám számát pötyögtem be a telefonomba.

          Egyszer hallom, hogy valaki kopogtat az ajtón. Egy tanár bácsi az, ebédelni hívott. Az ebédlőbe menet gondolkodtam. Nehéz volt felfogni, hogy hol is vagyok valójában. Megérkeztünk az ebédlő épületéhez, itt találkoztam újra Dórával. A szobáról kérdezgettük egymást, közben az épület lépcsőin haladtunk fel, ahol egy nagy-nagy terembe érkeztünk, tele asztalokkal. Elvettük a tálcánkat, toltuk, és tették rá az ételünket...

         Mikor visszaértem a szobába, megérkeztek a szobatársaim. Megismerkedtünk. Megtudtam, hogy marosludasi hetedikesek. Nagyon barátságosak voltak. A barátkozás után szabad program következett, amelyben gyakoroltuk a másnapi Versenyre. És jött az ünnepélyes Megnyitó, amelyen mindenféle magasrangú hivatalos személy szépeket mondotta versenyről, a diákoknak sikert kívánva. Ezután meglátogattuk Mikó Várát. Nagyon szép és régi volt.

          Visszaszállítottak a szállásra. Beszélgettünk még egy kicsit, gyakoroltunk és kártyáztunk a szobában, egészen a vacsoráig, ami ugyanúgy zajlott le, mint a többi étezésünk. Vacsora után Táncházba mentünk, ami állítólag kötelező volt, de a fél tábor se volt ott. A “tánc” végén lefeküdtünk. Próbáltunk minél korábban lefeküdni, mert másnap jött a várva-várt verseny.

         Felkeltünk. Reggeliztünk. Sok sikert kívántunk egymásnak. Kézfogások és pacsik hallatszódtak és látszódtak a gyerekek között. Bevonultunk a terembe, ahol kicsit még vártunk. „Meg tudjuk csinálni! Nem lesz nehéz!”-mondtuk folyamatosan magunkban. Kiosztották a tételeket. Elkezdtük. Az írásbeli végén kijöttünk, nagyokat fújtunk magunk elé. Nézegettük a javítókulcsot, és csak arra tudtunk gondolni: „Jajj, ezt is elrontottuk! Jéé, ezt jól írtuk!” Egyre nagyobb izgalmak során visszamentünk a szobába, ahol még a szóbelire gyakoroltuk a szövegünket, aztán jött az ebéd és... a bemutatók. Én úgy éreztem, minden mondatnál meg fogok akadni. Akárhányszor felmondtam magamban, mindig megakadtam. Mi nyolcadiknak kellett bemutassuk a szerepünket. Hallottuk, ahogy egy férfi hangosan szólított:

                        -8. csoport!

       Mi az arcunkra fagyott mosollyal érkeztünk a sorok közt a színpadra és elkezdtük kis jelenetünket. Megszünt a külvilág, megszüntünk mi is létezni... csak Károly Róbert volt, meg a turista csoport, Dóra idegenvezetővel...

           -SIKERÜLT!! - súgjuk egymásnak örvendve, mert el tudtuk mondani, minden tökéletesen sikerült! Lejárt az izgalom. Most már csak egy kis (vagy inkább sok?) kíváncsiság maradt bennünk: Hányadikok leszünk?

            „Szabad program, vacsora, díjazás”- olvastam az aznapi programot. Lassan telt az idő... de valahogy eljött a várva várt pillanat és átszaladthattunk a díjazásra.

             Sok szép beszéd után, kezdték kiszólítani sorra a diákokat, emléklapot kaptunk. Jöttek a díjak. Különdíj ide, különdíj oda, különdíj a legjobb fogalmazásra, különdíj a BEMUTATÓRA. Ekkor hallottuk meg a díjazáson másodszorra a nevünket. Azért szólítottak ki, mert mi értük el a legmagasabb pontszámot a bemutatón. Nagyon nagy volt az öröm! Este visszamentünk a szobába, de csak késő éjjel zártuk le a villanyokat, nem tudtunk lefeküdni, a boldogságunk miatt.

               Így telt nekem Csíkszeredában az Országos Magyarság Történeti versenyen. Hihetetlen jó volt részese lenni ennek az eseménynek. Soha nem felejetjük el a vetélkedő szlogenjét: „Történelmet írtunk”!

Kiss Tamás VI.C osztály