Kedves diákok, tisztelt szülők és kollégák!
Véget ért az idei
"Tekergő meseösvény" meseíró pályázat, ahol iskolánkból három
VI.osztályos kislány vett részt. Bár nem kerültek a díjazottak közé,
munkáik továbbra is olvashatók lesznek a Virtuarium kiadó honlapján és a
nyári mesetáborokban újra és újra elhangzanak majd itthon és
Magyarországon. Szívből gratulálunk
Bábi Timeának, Moréh Beátának és Ötvös Timeának! Ezért úgy gondoltam
iskolánk lapjaiban is szívesen olvasná őket mindenki. Íme, elhoztam a
három kedves kis mesét, olvassátok szeretettel!
Ionescu Judit magyartanár
Bábi Timea: Tekergő ösvény
Egy nap éppen János
Vitéztől jöttem hazafele, amikor egy keresztúthoz értem. Amint előre
tekintettem, azt láttam, hogy az egyik út egy tekergős ösvénybe
torkollt, aztán egy hatalmas erdő felé fordult. A másik út kellős
közepén egy nagy tölgyfa volt kidőlve, amit bizonyára Süsü döntött ki,
mert amint hallottam, mostanság a bolhákkal küszködik. Ezért a tekergő
ösvényen bandukoltam hazafele.
Ahogy mendegéltem, hamarosan egy
takaros kis házikót pillantottam meg. Bent, egy tetőtől talpig pirosba
öltözött kislányt meg egy kedves öreg nénit láttam. Bizony, a Piroska
nagymamájának a házához értem. Mivel siettem, nem maradhattam velük egy
kis tereferére. Mentem, mendegéltem és egyszer csak énekhangra lettem
figyelmes. Körülnéztem és hét pici színes sapkát láttam mozogni a bokrok
mögött. A hét törpe igyekezett haza a bányából. Nem álltak meg, mert
éhesek voltak és attól tartottak, hogy kihűl a finom vacsora és
Hófehérke vörös lesz a méregtől. Igy csak integettek és dalolva vonultak
el mellettem.
Alig léphettem vagy tízekét lépést amikor egy
parányi csizmácskát pillantottam meg a fűben. Fel akartam venni, de
ekkor egy hangot hallottam, amint azt mondja „Csak semmi hirtelen
mozdulat, hölgyem! Nem szeretnék macskaviadalt kegyeddel!” Megfordultam
és rögtön felismertem Csizmáskadúrt. Mivel látta, hogy én nem akartam
ellopni a csizmáját, megbékélt és elkezdtünk beszélgetni. Elmesélte
milyen kalados napjai vannak mostanság, mert a kisgazdája elég ügyetlen
legény és ő kell vagyonos feleséget kerítsen neki. Mesélt, mesélt, de én
ekkor az órámra pillantottam és nagyon megijedtem. Már fél nyolc is
elmúlt és én kilenre otthon kellene legyek, különben a szüleim nagyon
fognak haragudni. Elbúcsuztam Csizmás barátomtól, aki nagyon sajnálta,
hogy nem hallgatom meg milyen terveket szövöget a gazdája érdekében.
Most már tempósabban haladtam előre, néha neki is iramodtam az útnak,
de az mintha nem akarna fogyni. Hirtelen valamiben megbotlottam, pedig
biztosra állítom, hogy a lábam alá néztem és semmi sem volt ott egy
pillanattal azelőtt. Megfordultam és Hétszűnyű Kapamányimonyókot láttam,
ahogy nevetve eliramodott a sövényszerű bokrok között. Most fájó
térddel bicegtem tovább.
Már esteledett, amikor megpillantottam a
város első tömbházait a tergő utacska végénél. Örvendtem, hogy Időapó
velem tarott és nem sietett túlságosan. Igy pontban kilenckor léptem be a
lépcsőház szürke, kopott kapuján. Miközben a lakásunk ajtaját
nyitottam, azon gondolkoztam, hogy micsoda kalandos délutánban volt
részem. Milyen kár, hogy senkinek sem mesélhetem el amit láttam,
hallottam, hiszen még a meseírók sem hinnék el, hogy rátaláltam a
tekergő meseösvényre!
Moréh Beáta: Tekergő ösvény
Hol
volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis faház. Abban lakott Sára néni
és János bácsi. Olyan szegények voltak, hogy semmijük sem volt, egyetlen
kincsük a fiuk volt.
János bácsi néha kiment halászni, s amit
fogott az lett az ebéd, a vacsora több napon át. A mező szélén volt egy
kis földjük, ott búzát termesztettek, s amikor az megérett, lett belőle
finom fehér liszt, abból pedig friss kenyér.
Nőtt, növekedett a kis
legény, s amikor felnőtt, az apja elküldte, menjen és próbáljon
szerencsét, hiszen öreg szülei már a végüket érezték.
El is indult
a legény, hosszú tekergő úton haladt. Hét mérföld után úgy elfáradt,
hogy szállást keresett egy fa tövében és ahogy lehajtotta a fejét,
rögtön el is aludt. Reggel újra elindult és mire beesteledett, újabb hét
mérföldet tudhatott maga mögött. A harmadig nap aztán már elunta a sok
gyalogolást és elkeseredve leült.
- Már huszonegy mérföldet is bejártam és még mindig nem történt semmi, nem találtam semmit, mondta félhangosan bánatában.
- Majd fogsz, csak légy türelmes és kitartó, meglátod majd!- hallott egy mélyen zengő hangot.
A legény összerezzent és igyekezett felfedezni a hang forrását.
- Ki vagy te?- kérdezte ijedten, de nem látott senkit, pedig a hang a közeléből jött.
- Én vagyok az, az Ösvény, amin eddig is haladtál. Láttam lábad minden
nyomát, hát modd, mi járatban vagy erre, ahol a madár sem jár?
-
Én bizony szerencsét próbálni indultam, de három nap elteltével sem
találtam semmit, nem hogy a szerencsémet leltem volna meg. – válaszolta
búsan a legény.
- Pedig jó helyen jársz, te legény! – mondta az Ösvény – Menj csak bátran tovább!
A legény újra elindult és hamarosan egy furcsa fához ért. Furcsa, lila
gyümölcsök függtek az ágain.” Mi a csuda lehet ez?”- elméledett a
legény, mire az Ösvény azt mondta:
- Erőgyümölcs ez! Ha megeszed,
nem fáradsz el soha! A fiú szedett a gyümölcsből és el is fogyasztott
belőle vagy kettőt. Olyan erőre kapott, hogy akarata ellenére is már-már
szaladt előre az ösvényen. Hét nap és hét éjjel menetelt megállás
nélkül. Közben sok furcsa dolgot látott, de a lába nem akart megállni.
Egyszer átszaladt előtte egy háromfejű macska, aztán egy hét lábú lovat
kellett kikerüljön, mert az éppen cipőt próbált húzni a hatodik lábára
is, de a fűzőre lépett a negyedik lábával és most összeakadt valamennyi
lába. Hamarosan átkelt a visszafele folyó patakon is, de csak menet
közben csodálkozhatott, mert a lába nem engedelmeskedett a megállásra.
Hamarosan elért egy hatalmas kastélyhoz, amelynek minden fala, ablaka,
ajtaja színaranyból volt. Amikor az őröket meglátta, elcsodálkozott a
színarany páncéljukon. Az egyik meg is szólította az ámuló legényt:
- Mi járatban vagy erefele te legény?
Ekkor vérfagyasztó sikoltás rázta meg a levegőt. A hangtól kitört egy
ablak aranyüvege, aztán azt látta, hogy valaki esik lefele. A legény
odaszaladt, elkapta a hulló alakot és akkor látta, hogy egy csodaszép
királykisasszonyt tart a karjai között. A lány hálásan nézett
megmentője szemébe és nyomban megszerette. Ekkor kicsapódott a palota
kapuja és a király rohat ki lihegve, nyomában három aranypáncélos őrrel.
Amikor a lányát élve találta megmetője mellett, nem is tudta mit tegyen
hamarabb. Ölelte, a kezét rázta és százszor is megköszönte, amiért
megmentette a királylányt.
- Hálám jeléül, neked adom a fele királyságom, a lányomat pedig feleségül.
A legény megköszönte a király ajándékát, rögtön papot hívtak és olyan
lakodalmat csaptak, hogy hét nap, hét éjjel szólt a zene, folyt a bor,
sütötték a jobbnál jobb falatokat. Ezután boldogan éltek, amíg meg nem
haltak.
Örömében az Ösvény még jobban kanyarogni kezdett és addig kanyargott, tekergett, míg el nem hozta nekem ezt a szép történetet.
Ötvös Timea: Tekergő ösvény
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két jó barát, Mackó Lackó és
Tappancs, a kutyus. Olyan jó barátok voltak, hogy aki csak látta őket,
azt is gondolhatta volna, hogy testvérek.
Történt egyszer, hogy a
két barát elindult szerencsét próbálni, tudva, hogy a mesék alapszabálya
szerint a hősök mindig jól járnak, hiszen kincset találnak valahol.
Mentek, mentek, mendegéltek és hosszú ideig nem történt semmi különös.
Egyszer csak megpillantottak egy csapdába szorult őzikét. Odasiettek,
hogy kiszabadítság. Jó ideig dolgoztak a csapda szétszedésével, mert az
egy nagyon furfangosan megszerkesztett zárban végződött. Addig
gondolkodtak, addig fürészeltek, kalapáltak, amíg hirtelen szétpattant a
szerkezet és a kis őz kiszabadult. De akkor... lássatok csodát! Az
őzike hirtelen átváltozott egy gyönyörű tündérré. Megköszönte Mackó
Lackó és Tappancs segítségét és ezt mondta:
- Hálából, hogy
megmentettetek, teljesítem egy kívánságotokat! Most hát gondolkodjatok
egy kicsit és mondjátok meg, mi a szívetek leghőbb vágya?
Mackó Lackó és Tappancs összenéztek és egyszerre mondták:
- Szeretnénk egy térképet, aminek a segítségével megtaláljuk a legnagyobb kincset!
A tündér gondolt egyet, kettőt suhintott a varászpálcájával és a
Tappancs kis mancsai között megjelent egy térkép. Lackó Mackó akarta
legelsőnek megfejteni a titkot, ezért el akarta kapni társa kezéből a
tündér ajándékát, de Tappancs sem hagyta magát és addig-addig
huzakodtak, míg a térkép kettészakadt. Erre egymásnak estek és
csihi-puhi, a barátságnak is vége lett. A huzavonának, csihi-puhinak
köszönhetően egy keresztúthoz gurultak, és így, miután lerázták magukról
a port, egyik erre, a másik arra indult.
Mentek hát mendegéltek
ketten kétfele, de egyikük sem volt boldog. Eleinte dühösen masiroztak
előre, aztán lassítottak – talán a fáradtságtól, de egyre lassabban
vonszolták lábaikat, mintha a lelküket nyomó bánat a lábaikba költözött
volna. Vissza-visszafordították tekintetüket a keresztút felé és
vágyakozva keresték az elveszített barátot. Már érezték, hogy nem a
térkép miatt bánatosak, hanem a régi barátságot sajnálták.
Az út
kanyargott, hol jobbra, hol balra és, bár ellenkező irányba mentek,
mondhatni egyszerre érkeztek meg egy csodaszép tisztás két, ellentétes
bejáratához. A tisztás közepén egy kristályvizű patak vízesését látták,
virágos fák árnyékában. Lackó Mackó arra gondolt, hogy milyen jó lenne
most Tappanccsal játszani a friss patak vizében, úgy ahogy azt otthon is
megtették nem egyszer.
Tappancs, amint megpillantotta a vízesést,
ugyancsak arra gondolt, hogy be szívesen játszadozna itt barátjával a
hűsvizű patakban, vagy a virágos fák árnyékában. Ekkor meglátták egymást
és talán még soha ennyire nem örvendtek semminek ennyire. Megölelték
egymást és boldogan indultak hazafelé. Most már mindketten tudták, hogy a
térkép elvezette őket a legnagyobb kincshez: a barátságukat lelték meg
újra.
Otthon megfogadták, hogy többet soha nem fognak sem
veszekedni, makacskodni, hiszen a legfontosabb dolog a világon az igazi
barátság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése